BESZÉLGETÉS DERREN BROWNNAL ÉS ANDY NYMANNEL

Amikor az együttműködésre gondolunk, olyan ismert nevek jutnak eszünkbe, mint Gilbert és Sullivan, Kander és Ebb, vagy Rodgers és Hammerstein. Ám a régóta együtt dolgozó Derren Brown és Andy Nyman is hamar felkerült erre a listára, de hogy ez a páros egyre növekvő sikerének, vagy természetfeletti képességüknek köszönhető-e, mellyel szó szerint az emberek fejébe látnak, azt nem tudjuk.

A meghökkentő duo egyesített kreativitását először nyolc évvel ezelőtt láthattuk a Something Wicked This Way Comes című előadás kapcsán. Az írásban, színészkedésben és rendezésben is tehetséges, sokak által irigyelt Andy, és a pszichológiai illúziók nagymestere, Brown, azóta már Olivier Díjas sikereket - és megdöbbenést - értek el az ország számos pontján, az önkéntes közönségen gyakorolt másvilági ötleteikkel.

Legújabb alkotásuk, az Infamous, melyben újra egyesültek, hogy egy merőben más, sokkal személyesebb előadást mutassanak be, jelenleg a Palace Színházban zsibbasztják vele az agyakat. Kate Stanbury-nek az előadások közben sikerült utolérnie őket, s két gyakorlatias felnőttet talált, egyikük meglehetősen nehéz eset, - az interjú közben úgy próbált egy pohár vizet tölteni magának, hogy a kupak még mindig az üvegen volt - a másik pedig egy gondolatolvasó mentalista, aki egyébként szintén csak ember.

Andy, Derren előző showjában, a Svengaliban nem működtél közre. Mi hozott újból össze titeket?

Nyman: Úgy tíz, vagy tizenegy évig dolgoztunk együtt folyamatosan a Svengalit megelőzően, aztán egy időre abbahagytam a Tv műsorokat, mert annyira lefoglalt a színészet és az írás. Jó ötletnek tűnt ha egy darabig szüneteltetjük a közös munkát; mint minden együttműködésnél, eljön az a pont, mikor már nem látod a fától az erdőt, azt hiszem mondhatom ezt.

Brown: Szerintem jó volt ez így.

Nyman: Jó volt, mert így friss ötletekkel jöttünk vissza. Amikor ilyen szorosan dolgoztok együtt, könnyű elfelejteni, hogy mi volt az, amit szerettél ebben a kapcsolatban. Olyan ez, mint bármilyen másik kapcsolat, mindent biztosra veszel, mert folyton ez vesz körül.

Brown: Szerintem a külön töltött idő alatt mindketten csináltuk a saját dolgainkat és jobbak lettünk. Aztán újra összeálltunk, és olyan volt, mintha... felnőttünk volna. Szerintem ez a shownak is egy felnőttesebb hangulatot kölcsönöz.

Az Infamous meglehetősen másképp épül fel, mint az eddigi előadások. Mi késztetett arra, hogy felhagyjatok a régi struktúrával, mikor az annyira sikeresnek bizonyult?

Brown: A közönség mostanra nagyjából tudta mire számítson, ugyanakkor nehéz is volt megválni a régi stílustól, hiszen nyert nekünk pár Olivier Díjat. Nagyon jól tudtuk hogyan épül fel az előadás, de nem szerettük volna, ha a közönség is ugyanígy lenne ezzel. Amikor úgy érzetük a nézők már tudják mire számítsanak, úgy voltunk vele, hogy "Oké, akkor most csináljunk valami mást.".

Nyman: Szerintem ez a kreatív folyamatról szól... mondjuk... ha Derren egy színházi darabban játszana, nem írnál neki hatszor ugyanolyan szövegkönyvet. Ez lényeges, mert mindamellett, hogy kreatívan elemünkben vagyunk, Derrennek, aki előadja a showt, ez fárasztó. Most például egy székkel lép fel! De ha nem lenne semmi kreatívan izgalmas a színpadon, az nagyban megnehezítené a munkáját.

Brown: Igen, abszolút. Ezek a dolgok mindig abból jönnek, ami engem érdekel. Muszáj abból jönnie. És ennél a shownál is, mindketten úgy voltunk vele, hogy "Csináljunk valami személyesebbet.". Csak ültünk és beszélgettünk és előjöttek olyan dolgok, amiket régóta meg szerettem volna csinálni, de eddig nem tűnt volna helyesnek. Ezek a dolgok most kezdenek a helyükre kerülni. Beszélgettünk és nevetgéltünk, valószínűleg ez a folyamat másoknál is így megy, akik együtt dolgoznak. Mindig elképesztő amikor valami olyat hoztok össze, ami díjat nyer, vagy a közönség nagyon lelkesedik érte. Mert azt gondolod "Ezt csak úgy felvetettük.", csak ültünk a szobában és nevetgéltünk.

Nyman: Felejtsük a díjakat és a tapsot, csak az a tény, hogy egy előadást nézel... Engem mindig is lenyűgözött a kreatív folyamat. Hogy valaki megálmodja és létrehozza. Hány ember nézte meg az előadásod végül? Fél millió?

Brown: Mivel a jegyek néha már jóval azelőtt eladásra kerülnek, hogy egyáltalán megírtuk volna a showt, az emberek olyanokat mondanak, hogy "Most vettem négy jegyet az edinburghi előadásra. Élőben foglak látni. Alig várom. Remélem jó lesz, ugye jó lesz?" [Nyman magán kívül nevet] te meg csak annyit tudsz mondani "Nem tudom. Még azt sem tudom mivel lépek fel." De ehhez már hozzászoktunk az évek során, nem igaz? Azért elég különös dolog ez.

Eddig mit szóltak az emberek az előadáshoz?

Brown: Elképesztő volt. Az első előadások mindig idegtépőek a maguk módján, mert ez most egy bátrabb formátum. A korábbi előadásoknál kiléptem a színpadra és így kezdtem "Oké, akkor játsszunk egy kicsit, mindenki álljon fel!". Ez kicsit közelebb hozza a közönséget hozzád. És persze tudod gyakorolni a fellépéseket, a szöveget, a poénokat, hogy minden rendben legyen, de ennél sokkal több egy ilyen előadás, mikor az emberek megtöltik a termet, nem tudhatod, hogy minden sikerülni fog-e.

Nyman: De te szerencsére nyugodt szoktál lenni, én az első előadások alkalmával legszívesebben kidobnám a taccsot. Emlékszem egyszer a Something Wicked This Way Comes főpróbája volt Dartfordban, vagy valahol. Tisztán emlékszem ahogy én, Michael Vine, aki Derren menedzsere, az egyik producer és Derren ülünk egy pizzázóban. Az előadás fél nyolckor kezdődött, és már háromnegyed volt, ekkor Derren, aki ott ült velünk és épp befejezte az evést - nagyon higgadtan -, egyszer csak megszólalt "Oké, most már talán bemehetnék a színházba", és elkezdett ballagni a színház felé, hogy megcsinálja az első fellépését, én meg csak ámultam és úgy mentem oda, hogy görcsben állt a gyomrom, csak legyen már vége az estének, hogy aztán átdolgozhassuk az előadást, hogy még jobb legyen.

Honnan merítetek inspirációt?

Brown: Én úgy állok hozzá, hogy ott van 2000 ember összezárva egy terembe, mit kezdjünk velük? A Twitter tulajdonképpen egy egész hasznos találmány, mert pontosan tudod, hogy mit várnak el tőled az emberek. Elvárják, hogy csináljak velük valamit, olyan élményt szeretnének, amit máshol nem kapnak meg. Ez kezdésnek nagyon jó.

Nyman: Szerintem is ez nagy részben attól függ, hogy mi történik a világban, hogy mi történik velünk, de lehet akármi, ami elgondolkodtat, vagy amiről szeretnél beszélni. Ezek mind egybeolvasztva, de a legjelentősebb része a dolognak, hogy szeretnél értéket közvetíteni az emberek pénzéért, egy bámulatos estét, amiben máshol nem lehet részük.

Brown: Semmi más nem fogható ehhez. Vannak akik bűvész showkkal állnak elő, és Andy, aki a Ghost Stories című előadásával, de ez egy egészen más dolog, és remek érzés, hogy egyedül én csinálok ilyen showt. Valamelyest engedélyezve van, hogy azt csináljak a közönséggel, amit csak akarok, és ez izgalmas.

A próbákon nyilvánvalóan nincs ott a közönség, hogy gyakorolhass velük. Akkor mégis hogyan működik ez?

Nyman: Én szoktam a közönség lenni. Próbálok olyan cseles lenni, amennyire csak tudok, mert különben túl egyszerű lenne a próba.

Brown: Olyan ez, mintha egy színdarabot gyakorolnál, csak a másik színésznek nincs meg a szövegkönyve és nem tudja, hogy szerepel a darabban. Úgyhogy itt is azonnal változtatnod és improvizálnod kell, mert emberek jönnek fel a színpadra és mindenfélét csinálnak, vagy épp lehet, hogy te adsz elő valamit rosszul.

Nyman: A csapatunk már nagyon összeszokott. Simon, a cég menedzsere, áldás érte, néha elküldjök, hogy vegyen kellékeket, amiket aztán soha nem is használunk.

Brown: Mire megveszi és visszajön vele, már meggondoltuk magunkat és valami mást csinálunk inkább.

Nyman: [nevet] Komolyan, ez nem túlzás.

Véleményetek szerint mi a különbség egy színpadi show és egy Tv műsor között?

Brown: Nagyobb öröm a színpadi előadás. Habár körülöttünk van ez a nagyszerű csapat, mégis olyan, mintha csak mi ketten lennénk, míg a Tv műsornál hatalmas produkciós céggel és a csatornával dolgozunk, akiknek megvannak a saját ötleteik. Ott nem igazán mondhatod, hogy "Hmmm, nem.", ott mindenre azt feleled "Oké, mindegy.". Az élvezet különbözik.

Nyman: Tényleg így van. Emlékszem évekkel ezelőtt jött egy amerikai produkciós cég, hogy megnézze a showt. Velem és Derrennel voltak, és azt mondták nagyon szeretnének találkozni a kreatív csapattal, mi meg mondtuk, hogy [nevet] "Hello...", ők meg "Nem, nem, nem, az emberekkel, akik ezt az egészet megcsinálták.", erre mi [nevet] "Mi vagyunk azok, mi vagyunk azok."

Szerintetek fogtok még együtt dolgozni a jövőben?

Brown: Én szeretném folytatni ezeket az előadásokat. Semmi más nincs, amit ennyire élveznék, mint ezt, tegyük fel Andy is szabad... Talán tennem kéne róla, hogy a karrierje ne vegyen el tőle több időt, mint amennyit már így is...

Nyamn: [nevet] Az remek lenne. Tényleg nagyon élvezetes volt minden szempontból. Csak remélni tudom, hogy az időbeosztásunk is megengedi majd, mert ki ne szeretne ennyit szórakozni?

Forrás: Official London Theatre

Oldal tetejére